A testem még csak kapu volt feléd,
egy nyári zápor, egy röpke szenvedély.
Mert minden csók mögött ott élt tovább,
a féktelen, vad, még forróbb kívánság.
A tested testemre simult csendben,
mint esti hold egy tó ragyogó tükrében.
A vágy úgy lüktetett bennünk vadul,
mint nyári ég, mikor villámra gyúl.
Már tudjuk, mi marad meg végül,
ha minden szó elfárad itt legbelül.
Nem csók, nem vágy, nem múló varázs,
hanem hogy nélküled üres a világ.
Az ember addig önmagát keresi,
míg más karjában vágyait öleli.
De egyszer eljön egy halk fordulat,
s nem kérni vágyik többé – csak marad.
Mert tested vágyát könnyű őrizni,
egy múló percbe lángként elrejteni.
De egy lélek, ha egyszer megérint,
benned marad, s elkísér életed végéig.
Az illatod az éjszakában maradt,
mint titkos kertben őrzött pillanat.
Karodban csendesebbé vált az idő,
s nem tűnt bizonytalannak már a jövő.
Már nem a csókod hiányzott előbb,
hanem hogy nézz rám újra, mint azelőtt.
A hangod nélkül szürkébb lett az ég,
s üresebb minden hajnal és minden éj.
A lelked bennem lassan gyökeret vert,
mint régi földben az új tavaszi kert.
S amit előbb csak partnak hittem én,
mi áradó folyó lett bennem és remény.
A lelked lassan rám talált végül,
mint téli hajnal mikor fényre derül.
Nem ígért semmit, nem kért semmit el,
csak maradt bennünk hangtalan közel.
S ha egyszer majd a végtelen messze hív,
elsimul fölöttünk a föld s a kín.
A lelkünk bennünk akkor is ragyog,
mint örökké égő csillaghalmazok.
Méhes József
(Zümi bá’)