Az udvaron ködbe vész minden remegve,
hol egykor gyermek szaladt át nevetve.
Most gaz hajol át a kövek terén,
s dér didereg a szép emlékek helyén.
A küszöb kopott, de még őrzi hűen,
ki járt e házban hajdan nesztelen.
A lépcső mélyén elhalt zaj pihen,
mint téli ág közt a reszkető volt-jelen.
A karosszék még mindig az ajtóra néz,
amerről egyszer a fény hazatért.
De most csak árny ül benne mozdulatlan,
mint régi emlék megfáradt alakban.
A konyha mélyén kihűlt minden illat,
nem száll az est mi fűszerest villant.
Melegség helyett bús szelek sodornak,
mint síró hangok az omló alkonyatnak.
A lyukas eresz alatt álmos eső koppan,
a ház hangtalan, magába roskad.
A törött ablak rideg csillagként int,
s a csönd lassanként mindent beborít.
A kertben már a rózsa is lehajlott,
fejére hulltak néma őszi harmatok.
A kerítésnél megpihent a dér,
s a csend magánya minden nap visszatér.
A pince mélyén megült a sötét,
akár egy régen elhallgatott beszéd.
A pókhálók közt a mozdulatlan idő
őrzi, mi volt, s nem lesz már soha több.
Valaha itt még ünnep lángja égett,
nevetés ringatott hosszú estéket.
Most tompa árny jár a padlók felett,
a ház magába zárja a közelgő telet.
Az idő-óra jár még konok-egyedül,
úgy, mint öreg ember, ki többé már nem örül.
Ketyegő verése tompán a falakra hull,
s a ház minden emlékével lassan elvonul.
Méhes József
(Zümi bá’)