Tanulságos illúzió

A szemedben egy történetet olvastam régen,
amit én írtam rád, de te nem is nézted.
Azt hittem, ott valami több is megmarad,
de én csak kapaszkodtam a saját gondolatba.

Volt benned valami halk, valami holdszelíd,
ami eltakarta bennem a valóság perceit.
És én az árnyékodból építettem szivárványos eget,
hol minden érintésed örökérvényű lehet.

A vágyam volt hangosabb minden szavadnál,
mert mindig többet akartam abból, amit adtál.
És amit kaptam, azt is én nagyítottam fel,
hogy elhiggyem: ez több, mint ami lenni kell.

Most már látom, mennyit rajzoltam rád halkan,
míg te csak álltál ott egy egyszerű pillanatban.
Én töltöttem meg minden hiányos részed,
amit a saját magányom követelt éppen.

Mert könnyebb volt hinni, mint tisztán látni téged,
és összerakni belőled egy álomképet.
Ami szép volt, de nem volt sosem valóság,
csak a bennem élő, éhes hiányosság.

Mert nem te hiányzol már a szívem rejtekén,
csak egy elveszett érzés bennem ott a mélyén.
Az a szelíd hazugság, mely hozzád vezetett,
s amelyben egy rövid percig boldog lehettem.

Milyen különös: nem is téged gyászollak én,
hanem egy képzeletet a lelkem rejtekén.
Azt az embert, ki talán sosem létezett,
csak bennem kapott arcot és lélegzetet.

Most már nem kereslek a napok zajában sem,
csak néha jut eszembe, milyen volt ez nekem.
De az sajnos inkább én voltam akkor és ott,
nem az, aki valóságban lehetne velem most.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Mezsgye

Határvonal, mely elválaszt, de köt is, a múltból hoz és jövő felé röpít, nem csak sáv, mely földeket választva hagy, hanem rajta át az ember is szárnyra kap. Állunk a

Kezdet és vég

A mély-sötétből csöndben indulunk, a születéssel mind titkokat hozunk. Kilenc hónap az anyaméh ölén, már bennünk él a mindenség-törvény. A gyermek szeme tiszta harmatán, megcsillan egy világ-áldás, áradás. Nem tudja

A tél meséje

A hajnal kék köpenyt terít a világra, apró fehér jelek rajzolódnak ki. A kíváncsi követek a tél birodalmából úgy érkeznek a pelyhek, mint hangtalan seregek. Súlytalan érintéssel csókolják arcomat, hűvös

Bányában

A bánya egy kísértő hősi hely, hol ember és föld együtt lehel. A mély-homályból fény tör elő, s a bányász-emlék hegycsúcsra nő. Csákány zeng, omlik a szén, a sötét vájat

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!