Nem az az ember kell, ki csak átölel,
ki vággyal felszakít és lassan felemel,
hanem ki hajnalonként csendedhez simul,
s szemében a világ minden zaja elvonul.
Mert könnyű elveszni egy borízű estén,
egy rebbenő szempár puha ölelésén,
de nehezebb maradni, mikor fény virrad rád,
s a másik arcán látod önmagad nyomatát.
Keress oly érintést, mely nem csupán parázs,
mely benned otthont épít, s nem múló látomás,
ki nem csak csókolni tud mohó szenvedéllyel,
de álmod őrzi csendben szelíd közelséggel.
Legyen, ki rád nevet a gyűrt lepedők felett,
ki érti hallgatásod, ha elfáradt a kedv,
ki nem kér szerepet, se tettetett mosolyt,
csak válladra hajol, mint esti fény-bokor.
Az igazi közelség nem csak ziháló vad tűz,
nem csak bódult pillanat, mely másnap messze űz,
hanem mikor hajnalban még mindig ott marad,
s csendedbe belesimul az álmos mozdulat.
Olyat keress, ki mellett nem kell félni már,
ki nem csak testedig, de lelkedig is talál,
ki szíved bánatát gyengéden érinti,
és benned önmagát is tisztábban megérti.
Legyen az illata reggeli menedék,
mint nyárutói kertben a felázott vidék,
s ha válladra hajtja még álomtól nehéz fejét,
érezd: a világ végre hazaérkezett.
Nem a tökéletesség az, mi hozzánk simul,
hanem ki hibáinkhoz gyengéden odahull,
ki nem akar megmenteni, se mássá formálni,
csak minden reggel újra melletted maradni.
S ha egyszer rátalálsz arra a két szemre,
mely rád néz hajnalban békés szeretettel,
megérted: nem az éj volt a legszebb veletek,
hanem a reggelek, melyekben együtt lehettek.
Mert végül nem a láz az, mi örökre marad,
nem a ziháló perc, mi gyorsan szétszakad,
hanem ki álmosan is gyönyörűnek lát téged,
s melléd simul csendben minden új reggelen.
Méhes József
(Zümi bá’)