Szemerkél az ősz, a szürkeség beszél,
lassú esőszóval mindent elkísér.
Kabátomon koppan az idő nesze,
s a csendhez puhán simul a lelkem.
Az ég olyan, mint egy gondolat,
mely már nem kérdez, csak elfogad.
A fény megpihen a nedves kövön,
s én is megállok a pillanat-időn.
Az eső ritmusa lassú dobbanás,
létemhez simuló halk vallomás.
Nem kér semmit, csak jelen van,
s én benne oldódom hangtalan.
Az eső lemossa a nap zaját,
a fáradt gondok poros nyomát.
Tisztábban látok befelé,
s nem tartok attól, ami bennem él.
Az idő itt nem ellenség,
hanem csendes társ, aki elkísér.
Lép mellettem, nem siet,
s hagyja, hogy önmagam legyek.
Gondolataim kikapcsolnak sorra,
mint lámpák, ha éj borul a porra.
A belső zaj elhal, elpihen,
csak a létezés marad meg velem.
Az elmúlás nem vesz, csak átrendez,
lehántja rólam, mi felesleges.
Ami marad, az tiszta és mély,
mint eső után a föld és a szívverés.
Így ad erőt a pergő eső, az őszi táj,
nem hangosan, csak igazán.
A lehulló levelek útján
megtanulok élni – majd elengedés után.
Méhes József
(Zümi ’bá)