Porördög lép a kúpba rakott kukoricaföldre,
csend hasad szét egy vakmerő körre.
Ősz rozsdája lobban a határon,
barnára égett idő áll meg a tájon.
Szárnyát bontja a por keringve, vadon,
csavarodik a tér keringve, vadon.
Kukoricaszár jajdul, ahogy szakad,
földi rendből az égbe felszalad.
Ez nem csupán szél: elemi beszéd,
erő, mely kérdés nélkül tép és visz szét.
Letép és emel, nem alkuszik, nem vár,
vállán az ég is meginogva áll.
A forgás csúcsán fehér gomoly születik,
láthatatlan kéz az anyagot eggyé gyűri itt.
Ég és föld ott épülve kapaszkodik,
s egy lélegzetben élve összehajlik.
És ott köröz egy hosszú lábú madár,
időtlenségből szakít emelést magán.
A gólya liftezik könnyűn, szelíden,
az őserő hátán emelkedik köríven.
Végén a pörgés már csitul, elfárad,
válláról lehullat minden árnyat.
A föld visszaveszi testét,
csendbe rejti sebzett lelkét.
De nézz fel, ha por kél körül,
nézz fel, ha a tombolás felhőbe ül.
Ez szárnyat bont, mert tiszta jel,
s, ha akarod, benned is egy gólya kel.
Így lesz a porördögből örök távlat,
így lesz a végből új irányzat.
Erő, mely tép, épít és magasba von,
s bennünk forog tovább, szabadon.
Méhes József
(Zümi bá’)