Porördög

Porördög lép a kúpba rakott kukoricaföldre,
csend hasad szét egy vakmerő körre.
Ősz rozsdája lobban a határon,
barnára égett idő áll meg a tájon.

Szárnyát bontja a por keringve, vadon,
csavarodik a tér keringve, vadon.
Kukoricaszár jajdul, ahogy szakad,
földi rendből az égbe felszalad.

Ez nem csupán szél: elemi beszéd,
erő, mely kérdés nélkül tép és visz szét.
Letép és emel, nem alkuszik, nem vár,
vállán az ég is meginogva áll.

A forgás csúcsán fehér gomoly születik,
láthatatlan kéz az anyagot eggyé gyűri itt.
Ég és föld ott épülve kapaszkodik,
s egy lélegzetben élve összehajlik.

És ott köröz egy hosszú lábú madár,
időtlenségből szakít emelést magán.
A gólya liftezik könnyűn, szelíden,
az őserő hátán emelkedik köríven.

Végén a pörgés már csitul, elfárad,
válláról lehullat minden árnyat.
A föld visszaveszi testét,
csendbe rejti sebzett lelkét.

De nézz fel, ha por kél körül,
nézz fel, ha a tombolás felhőbe ül.
Ez szárnyat bont, mert tiszta jel,
s, ha akarod, benned is egy gólya kel.

Így lesz a porördögből örök távlat,
így lesz a végből új irányzat.
Erő, mely tép, épít és magasba von,
s bennünk forog tovább, szabadon.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

A villám

Az ég kettéhasad, fény szövi át az éjszakát, a szél kiált, a föld reszket, és a csend vérző fénnyel telik meg. Méhes József (Zümi bá’)

Az éjszaka

A nappal színekkel építi rendjét, az éj lebontja, s kitárja csendjét. Hol titkok zengenek hangtalanul, s az élet az öröklét nyomán alakul. Az éberség itt a legfőbb erény, kardja a

Két harcos

Mit számít túlerő, ha ellene bátor szív dobog, ha lelkek acélján nem ejt rést a sok-sok ok. Két harcos áll a szélben, dacuk végtelen, el nem futnak ők, szembenéznek névtelen.

A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra, a szél süvöltött, s tenger habja lángra. S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek, két nagy Erő feszült az öröklétnek.

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!