Óvd a fákat

Hatalmas fák, kik az égre mutattok,
őrzitek ősidők bölcs titkait, s taníttok.
Gyökeretek mélyben a föld szívét öleli,
koronátok fényben az ég boltját növeli.

Árnyat adtok vándornak, oltalmat a népnek,
tiszta levegőt adtok minden létezésnek.
Ligetekben béke, s madár dala zeng,
múlt és jövő bennetek jelenik meg.

Jaj annak, ki erdőt, ligetet kiirt,
holnapjából temetőt s pusztaságot kinyit.
Kiszárad a forrás, elnémul a táj,
rom omlik a városra, nincs, ki vigaszt talál.

Eljöhet idő, mikor ember, hatalma végleg lehull,
újra fákra kapaszkodik, reszketve, vadul.
Mint hajnalon, mikor még állat volt és mászott,
gyümölcsért nyúlt, és félt a vad sötét zajától.

Lásd hát, mit veszthetsz, és mit őrizhetsz,
ha tisztelsz, ápolsz, fában testvért lelsz.
Mert míg lombja susog, és gyökér kapaszkodik,
az ember sorsa nem hull vissza az ősi hajnalig.

Óvd a fákat, mert lehet, vissza kell mászni rájuk!

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

A káposztalepke

Fehér szárny lebben a kerti csendben,káposztalepke száll könnyed lendületben.Zöld levelek közt harmatra talál,hol szél és illat csendesen összezár. Napfény kíséri lassú útján,szárnya fehérlik a zöld levelek súlyán.Nem kér sokat, csak

Óda a csülkös, körmös pacalról

Ez nem holmi étel, amit csak úgy dobnak,ez olyan dolog, amit kivárnak, hagynak.Bogrács alatt ropog rendesen a tűz,ami jó, az sose készül gyorsan, hirtelenül. Nem étel ez csupán, hanem lassú

Minden, mindenben

Egy álom, mely épp megszületne,mikor dörömbölés lép hirtelen a csendbe.Mint szél, mely letépi a virágot,mielőtt még kibontaná szirmát a világon. Az alkotó, ki művét félbehagyja,ott elmúlás az üres lapok alja.Mert

Azt gondolom, hogy Te azt gondolod

Azt hisszük, látjuk már a másik gondolatát,mintha titkos könyvét lapoznánk át egy éjszakán.Nem kérdezünk – ítélünk, hangtalan, keményen,sorsokat döntünk el egyetlen gondolt sejtéssel. Az ember nem attól fél, amit hall,hanem

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!