Ha rám tekintesz, könnyen elhiszed,
hogy gondolatból nálam kevés született.
De mögöttem ott lapul az irónia,
egy bohóc lelke, halk tragikomédia.
Az első benyomás, „ez tuti hülye”,
az arcát nézve nincs rajta füle.
A másodiknál meg, „tényleg nem kamuz!”,
de legalább őszinte, semmit nem tabuz.
Én nem rejtem el a marhaságot,
vállalom büszkén a félnótásságot.
Más szégyellné, én inkább élvezem,
hogy logikám néha szétesik szelíden.
Okosnak lenni fárasztó játék,
ott mindig számít, mennyit hibáznék.
Én inkább dobok egy hangos „hurrát”,
és elfelejtem az összes szabályt.
A barátaim csak sóhajtva néznek,
„megint hülye vagy!” – s én csak nevetek.
Nincs is szebb annál, mint látni rajtuk,
hogy elfogadják, én vagyok saját maguk.
Nem kell színpad, nem kell nagy szerep,
a hibáimat én magam nevetem meg.
Más titkolja, ha gyarló vagy ostoba,
én vállalom, ez lett önmagam joga.
Szóval, igen, aki nem ismer, azt hiszi, hülye,
aki ismer, biztosan tudja – és nem szid érte.
Én meg röhögök, mert nincs mit veszteni,
az élet rövid, jobb inkább örömmel játszani!
Így zárul a furcsa vallomásom,
álhülyeség az én társam, barátom.
Nem koptatom el az agyam a semmin,
inkább dobjon rajtam nagyot a morfin.
Méhes József
(Zümi bá’)