Mivé lett a világ? Csak kérdezem némán,
a remény is eltéved egy kihűlt éjszakán.
Az utcák kövén csend és megtört álmok járnak,
a tegnap emlékei lassan porrá válnak.
Valaha kéz a kézben indult még az élet,
ma idegenként nézzük egymást és az eget.
A bizalom tört üvegként hull a porba,
s nem talál vissza többé régi otthonunkba.
A szó is könnyebb lett, mint a szél futó nesze,
mégis nehezebb, mint a mindenség terhe.
Az ígéretek most elhalnak hajnal előtt,
mint dércsípte virágok a kopár mezőn.
A hajnal is fakóbban bújik fel keleten,
mintha elfogyott volna minden türelem.
A nap is fáradt arccal néz ma le ránk,
s a remény küszöbén csak hideg árnyék áll.
A gyermek még csodát keres minden esélyben,
de csalódás éri már az első télben.
A mesék helyén rideg valóság didereg,
s korán megöregszenek az ártatlan szemek.
A pénznek és gazságnak épül minden új oltár,
az emberi lélek pedig némán odaszáll.
A becsület kopott kabát a szél ölén,
s a szégyen is elalszik a hazugság ölén.
Az igaz szó súlyát ma kevesen viselik,
a tiszta tekintetek ködbe vesznek itt.
Az önzés egyre hangosabb, a jóság egyre fél,
s a csendben annyi kimondatlan veszteség mesél.
Mennyi elszalasztott ölelés él velünk,
mennyi ki nem mondott bocsánat ég bennünk.
A bánat köve lassan a szívünkre nehezül,
s a remény is elfárad, mire újra felderül.
Hiszem, hogy egyszer újra egymásra találunk,
nemcsak egymás mellett, hanem egymásért is állunk.
A szeretet csendesen utat tör a kövön,
S élet fakad majd újra minden közönyön.
Ha eljön az a nap, mikor felébred a világ,
Nem a gyűlölet rajzolja többé az égbolt ívét ránk.
A sebekből erő, a könnyekből fény fakad,
S az ember újra ember marad.
Méhes József
(Zümi bá’)