Miért nem…?!

Beszélgettünk mélyen, s bennünk zenélt a csend,
az ősz igazát hozta minden rezdülő szó-rend.
A lelkem lassan lélegzett, mint fáradt őszi ág,
s tudtam: a pillanattal játszik most a szikrázó világ.

Ott kedves voltál, mintha fényt simítanál rám,
s ringott az este, mint halk hullám egy tiszta tó-hátán.
Valami finom, titkos remény mégis ott maradt,
mintha a lelkem mélyéről szólna egy halk – maradj.

A kezed érintése bennem új dallamot vetett,
lassú, lágy rezgést, amit a csönd magához engedett.
Mint hegedű húrján a remegő, halk panasz,
úgy született meg bennem az este pillanata, az.

Mikor menni készültem, a fény rád hullott puhán,
a szoba lélegzett, s én elvesztem a félhomály útján.
Láttam, hogy felsőd lágyan válladról hullt alá,
s a fény úgy simult rád, mint hajnali halk imám.

Villámként ért a gondolat – Te is akarod?
ugyanezt suttogták felém titkos vágyaid-habok.
A lépteim elindultak feléd, mint tiszta vágy,
mint kéz, mi hosszú útról tér haza, s végre megáll.

Azt hittem, együtt lépünk át egy titkos határon,
s nem várunk más szavakat semmi más szótáron.
Úgy éreztem, hogy most egyetlen út van tovább:
a szenvedély halkan kitárja fényből font kapuját.

Engedted, hogy érintésem melleden simuljon halkan,
mint szél, ha virágot ringat, édesen, akaratlan.
A lelkemben akkor egy ígéret muzsikált,
mintha egy csillag írna új fényt az égbolt alján.

Amikor tűzforró krátered érintésével közelítettem feléd,
egy szó zuhant rám, és minden rezgést szétszedett: NE!
A hangod, mint téli szél, mit hirtelen fújt a zord táj,
mindent befagyasztott, s bennem visszhangra nem talált.

Nem értettem, mi tört el akkor benned vagy bennem,
mi az a rejtett fuvallat, ami így sújtott le csendben.
Csak álltam, mintha bennem két világ menne szét,
egyik az őrült vágyé, másik a fényt vesztett reményé.

Felvettem kabátom, és hallgattam, ahogy a csend
átnyúlik rajtunk, s minden hangját ránk hagyja – mert!
Az ajtó is mintha lassabban engedett volna át,
mintha tudná, mögötte végleg bezárul most valami gát.

Nem kérdeztél, csak hagytad, hogy induljak tovább,
ahogy ősszel a fa hagyja hullani elsárgult lombját.
De bennem a levegő még remegett nem is kicsit,
mint vonós hangja, mely megszakad, és már nem hív.

Lépek azóta is tovább, de néha a gondolat megállít
egy emlék-fuvallat, mely a tested rezgését idézi.
S a kérdés, mint halk zongoraszó a szürke estén,
visszatér: miért csukódott az a gyönyörű fény?

De mégis: ott maradt bennem egy akkori érzés,
a közeled, melyhez halk csillagfényű csend is ért.
Az érintés, melyet engedtél, ma is bennem él,
mint tavaszi szél, mely titkot súg de már nem remél.

Értem és elfogadom – másképp rendeltetett ez,
mégis lelkemben rezeg a kibontatlan, gyönyörű test.
De most már értem: másképp láttad ezt a csodát,
csak én gondoltam mást. És ezt így őrzi meg a világ.

Méhes József
(Zümi ’bá)

Megosztás:

Kategória további versei

Mi, micsoda…?!

Morális mérlegelések felháborodást kelthetnek,ha erkölcsileg fontos értéket szexualitással összevetnek. Ez a kérdés is robbanthat nagy zajt:Ha az abortusz gyilkosság, a szopás kannibalizmus – lesz majd?! Méhes József(Zümi bá’)

A fekete lyuk

Namíbiában jártamban-keltemben,éjjel csillagokat nézve, épp én voltam alul,az ösztön rendje ellen nem tudtam mit tenni,s beszippantott egy örvénylő fekete lyuk. Méhes József(Zümi bá’)

Én is Téged – Te is az enyémet

Az elején még tűzben áll a vágy,szemünk csillan, mint tiszta láng.„Én is Téged” – harsogja szívünk,s egymás felé nyílik minden hitünk. Kéz a kézben könnyű minden út,az idő is lassabban

Ne mond „csak úgy”

Ne mond bárkinek „csak úgy”, hogy kapd be,mert mondani dühből és vágyból is lehet.Ezért jól nézd és fontold meg, kérlek,kinek a szájába adod, mert a farkad a mérleg! Méhes József(Zümi

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!