Beszélgettünk mélyen, s bennünk zenélt a csend,
az ősz igazát hozta minden rezdülő szó-rend.
A lelkem lassan lélegzett, mint fáradt őszi ág,
s tudtam: a pillanattal játszik most a szikrázó világ.
Ott kedves voltál, mintha fényt simítanál rám,
s ringott az este, mint halk hullám egy tiszta tó-hátán.
Valami finom, titkos remény mégis ott maradt,
mintha a lelkem mélyéről szólna egy halk – maradj.
A kezed érintése bennem új dallamot vetett,
lassú, lágy rezgést, amit a csönd magához engedett.
Mint hegedű húrján a remegő, halk panasz,
úgy született meg bennem az este pillanata, az.
Mikor menni készültem, a fény rád hullott puhán,
a szoba lélegzett, s én elvesztem a félhomály útján.
Láttam, hogy felsőd lágyan válladról hullt alá,
s a fény úgy simult rád, mint hajnali halk imám.
Villámként ért a gondolat – Te is akarod?
ugyanezt suttogták felém titkos vágyaid-habok.
A lépteim elindultak feléd, mint tiszta vágy,
mint kéz, mi hosszú útról tér haza, s végre megáll.
Azt hittem, együtt lépünk át egy titkos határon,
s nem várunk más szavakat semmi más szótáron.
Úgy éreztem, hogy most egyetlen út van tovább:
a szenvedély halkan kitárja fényből font kapuját.
Engedted, hogy érintésem melleden simuljon halkan,
mint szél, ha virágot ringat, édesen, akaratlan.
A lelkemben akkor egy ígéret muzsikált,
mintha egy csillag írna új fényt az égbolt alján.
Amikor tűzforró krátered érintésével közelítettem feléd,
egy szó zuhant rám, és minden rezgést szétszedett: NE!
A hangod, mint téli szél, mit hirtelen fújt a zord táj,
mindent befagyasztott, s bennem visszhangra nem talált.
Nem értettem, mi tört el akkor benned vagy bennem,
mi az a rejtett fuvallat, ami így sújtott le csendben.
Csak álltam, mintha bennem két világ menne szét,
egyik az őrült vágyé, másik a fényt vesztett reményé.
Felvettem kabátom, és hallgattam, ahogy a csend
átnyúlik rajtunk, s minden hangját ránk hagyja – mert!
Az ajtó is mintha lassabban engedett volna át,
mintha tudná, mögötte végleg bezárul most valami gát.
Nem kérdeztél, csak hagytad, hogy induljak tovább,
ahogy ősszel a fa hagyja hullani elsárgult lombját.
De bennem a levegő még remegett nem is kicsit,
mint vonós hangja, mely megszakad, és már nem hív.
Lépek azóta is tovább, de néha a gondolat megállít
egy emlék-fuvallat, mely a tested rezgését idézi.
S a kérdés, mint halk zongoraszó a szürke estén,
visszatér: miért csukódott az a gyönyörű fény?
De mégis: ott maradt bennem egy akkori érzés,
a közeled, melyhez halk csillagfényű csend is ért.
Az érintés, melyet engedtél, ma is bennem él,
mint tavaszi szél, mely titkot súg de már nem remél.
Értem és elfogadom – másképp rendeltetett ez,
mégis lelkemben rezeg a kibontatlan, gyönyörű test.
De most már értem: másképp láttad ezt a csodát,
csak én gondoltam mást. És ezt így őrzi meg a világ.
Méhes József
(Zümi ’bá)