Indulok el, csak úgy, céltalan,
szemerkél az eső, halkan, szótalan.
Nem siettet semmi, nem húz az idő,
csak lépek tovább, ahogy jóleső.
Csendesen esik, nem nagy eső ez,
inkább csak annyi, hogy észreveszem.
Kilépek alá, nem fordulok vissza,
jólesik most, hogy nem sietek sehova.
A gondok nem tűnnek el, csak hátrébb lépnek,
nem kérnek most választ, nem követelnek.
Mintha azt mondanák: menj csak nyugodtan,
mi megvárunk, most nem vagyunk fontosak.
Amikor majd visszafordulok lassan,
nem leszek új ember, ezt tudom pontosan.
Csak egy kicsit könnyebb, csendesebb belül,
és néha ez az egyetlen, ami igazán fontos nekünk.
Ha majd megállok, és visszatér a zaj,
emlékezni fogok erre a sétára majd.
Hogy volt egy idő, mikor nem siettem,
és jó volt egyszerűen csak megújulva lennem.
Méhes József
(Zümi bá’)