Te nézel rám, s a fogad fehér penge,
mégis lehunyom szemem csendben.
Mert hinni akarom, hogy nem lesz pokol,
a mosolyodba rejtett ragadozó csókod.
Gondolatunk villan, milyen bolond dolog,
mindkettőnk szíve egymásért dobog.
Szelíden enni, nem felfalni egymást,
de csókjainkban mégis zengjük az ősi kannibál imát.
Szelíd fenevad a tested, mint egy oltár,
csókodban ott lüktet az ősi szabály.
Ott, ahol a bizalom talán lassan leég,
ha szeretsz is, lehet, mégis megeszel még.
A bizalom, ez az édes önátadás,
mindig egy kicsit öngyilkosság.
De kell így élni, hogy a másiknál,
marad egy falatnyi önmagunkból talán.
A civilizáció is kannibál – terített asztal,
mert vágyunk mindig ugyanaz marad.
Igaz, itt szavakat eszünk hús helyett.
s belakni akarjuk egymást, míg van ellenfeled.
Méhes József
(Zümi bá’)