Lombok közt szűrődik a fény,
játszik a fűszál, csillan a rét.
A park ölel, csendje takar,
titkot őriz minden, ha akar.
Két kéz találkozik nesztelen,
ujj hegye súrol – remeg a csend.
Egy pillantás, amely lángot gyújt,
ahol minden gátlás mélyre bújt.
Ajkak közelsége sóhajt idéz,
szél simogat, suttog a kéz.
A pad deszkája színpad nekik,
ahol a vágyak az élményt szövögetik.
A szellő kacéran játszik tovább,
virágok illata sző be csodát.
A város zaja távol lebeg,
itt csak testek vannak egyre közelebb.
Nem vég, nem kezdet, csak játék,
a lopott érintés maga az ajándék.
A parkban minden levél tanú,
a szerelem édes, halk, szelíd varázslatú.
S ha az alkony vérvöröst fest az égre,
szemükben ott lobog az emlékek képe,
a park, ahol a sok titkos órában
örökre összefonódtak a vágyban.
Méhes József
(Zümi bá’)