Ha gond borul rád, s terhe húzza vállad,
ne engedd, hogy bilincsbe zárja szárnyad.
Emeld fel fejed, s lásd mennyire tágas az ég,
hol új reményt sző a fény a holnap ünnepén.
Aki bátran emeli fel figyelő tekintetét,
az látja célban fénylő jövője képzetét.
Az út nem csupán kőből, árnyból, fájdalomból áll,
a horizont mögött új hajnal int, s mindent kitár.
Az élet súlya néha vállra roskad ott,
ha lélek lehajtja fejét, s nem lát horizontot.
De aki tudja, minden perc tanítva int,
az meglát távlatot, s az útra értelemmel tekint.
Lehajtott fővel élni annyi, mint bezárva lenni,
mert a sors parancsa ellen nem tud szót emelni.
De fölemelt fejjel az ember szabadabb,
mert önnön útját járja, s látja, hova tart.
De nemcsak egyén útja, nemcsak emberé,
a közösség is veszhet, ha lehajtja fejét.
Ha a nép szűk terekben jár, s csak a mában él,
nem látja mi várhat, hogy szabadban tágasabb a tér.
Nem egyénnek szól mindez, népnek, nemzetnek,
mert ha lehajtják arcukat, félnek, rettegnek.
aki messze néz, azt az ész jövőbe emeli,
s hitet, új hazát, jövőt teremt neki.
A lehajtott fej jelkép – bilincs, rabság, sötét,
hol nem a szellem az úr, ott kényszer a vezér.
De a fölemelt fej terjeszti a szabadság-igét,
s az ember érzi, célja több, mint a puszta lét.
Ember, ne vállald a kényszert, s emeld arcodat,
ne hagyd, hogy árnyak fedjék be napodat.
A porban csak a gond, a félelem tanyáz,
de fönn a távolban ott a végtelen varázs.
Lehajtott fejjel nem lehet messzire látni!
Méhes József
(Zümi bá’)