Fecske-emlék

Gyerekkorom tanyájának még érzem az illatát,
istálló, fű, széna, abrak, éltető falatát.
Lovak fújtatása, tehenek kérődző csendje,
az idő kereke most visszaforgott bennem.

Két tehén az egyik oldalon, két ló a másikon,
lovak közt vízszintes farúd, vályúban jó falatok.
A délután békés volt, a nap fénye lágyan simult,
de hirtelen valami tört, s a nyugalom elcsitult.

A lovak bőre rángott, a tehén farkat csapkodott,
megérkeztek a böglyök, vérszívó martalócok.
Nyugtalan lett minden állat, az eső illata kelt,
a természet így súgott, „Eső jön, készülj, ember!”

De akkor hirtelen csoda történt a szemem láttára,
fecskék csaptak be sebesen az istálló ajtaján.
Cikáztak, suhantak, villámként hasították a teret,
s irtották könyörtelenül a légy-bögöly sereget.

Az állatok megnyugodtak, a szemem ámulva nézett,
mily rend van a világban, mily csodás a természet.
A fecskék könnyű röpte, a szárnyuk suhanása,
gyermekkorom szívébe örökre belevájva.

Olyan szépek voltak, s hasznosak az embernek,
hű segítőtársai minden tanyasi rendnek.
Nemcsak madarak ők, hanem az élet követei,
a remény, a folytonosság hű jelképei.

Augusztus végén a villanydrót gyászolt,
fecskék sora ült rajta, mert a nyár búcsút mondott.
Készültek messzi útra, Afrikába, melegebbre szálltak,
s a szívemben űrt hagytak, ahogy lassan távolodtak.

Gyerekszívvel mindig fájt ez a búcsúzás,
mert velük ment a fény, a nyár, a játék, a varázs.
De tudtam, visszajönnek, ha a tavasz újra kél,
s a szívem kapujában ismét reményt zenél.

És valóban, minden évben jöttek a kék égből,
visszahozták a derűt, a mosolyt, a reményből.
Mikor újra láttom villámként cikázni őket,
olyan, mintha visszatérnék, mint gyermek.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

SZAKADÉK PEREMÉN

Szakadék peremén ülök, alattam a mélység,Fölöttem csillagokba kapaszkodik az ég.Lábam alatt a mélység, köröttem néma táj,Bennem ezer régi emlék ébred, mi visszajár. A szél a múltam lapjait csendesen forgatja,Az elveszett

BÁRKI MONDHATJA

Van bennünk vágy, mely néha felragyog,ha lehunyjuk szemünket, s magunkra maradunk.Valami hív, bár nem tudjuk, miért,talán egy érintésért, egy szebb holnapért. A testünk időnként csak ölelésetekre vár,hogy mellettetek teljesüljön végre

MINT AZ ÖREG FÁK

Megállunk ott, ahol vén fák őrzik az eget,s úgy érezzük, a csend most átölel minket.Nem szólunk, csak nézzük a viharvert ágakat,s bennük látjuk saját, megélt vágyainkat. Mi is hajlottunk már

KUNYHÓ

Aranyba fordult kint a messzi határ,a tarló fölött megpihent egy madár.A kukoricásban zizegett a levél,végigsimított rajta az őszi szél. Kukoricaszárból épült egy kunyhó,fölötte kéklő ég, körötte tarló.Nem palota volt, mégis

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!