Emlékszel, amikor először ültél fel biciklire?
valaki ott állt melletted, hogy segítsen!
Valaki fogott, és melletted maradt,
amíg el nem hitted: benned is van akarat.
Aki szeret, nem végletekig marasztal,
nem kötöz magához félemlítéssel, panasszal.
Hanem egyszer elenged, bár fáj neki nagyon,
hogy szabadon menj tovább a saját utadon.
Ha azt kérdezed: „Miért hagytál el engem?”,
keresd előbb a választ saját szívedben.
Mert lehet, hogy nem elhagytak haragban,
hanem megtanítottak hinni önmagadban.
Ha valaki egyszer elenged, ne félj,
ne hidd azt rögtön, hogy egyedül semmit sem érsz.
Mert amit tőle kaptál, benned marad,
mint reggeli napfény, mely beragyogja utad.
Az élet is pont ilyen, ezt jegyezd meg jól,
nem minden segítség az, ami mindig veled lohol.
Van, aki megtanít, aztán utadra bocsát,
hogy saját lábadon járd végig a világot tovább.
Ha néha nehéz lesz, és elfárad a lábad,
ne gondold azt rögtön, hogy vége a világnak.
Pihenj meg kicsit, aztán indulj tovább,
mert minden hosszú út megéri a próbát.
Ha majd egyszer te segítesz egy kisebbnek,
aki félve ül fel a biciglire és remegve teker.
Fogd még egy kicsit, amíg szüksége lehet rád,
aztán engedd el, hogy megtalálja önmagát.
Ne félj attól, hogy valakit el kell engedned,
ha tudod, hogy nélküled is már továbbmehet.
Mert a szeretet nem az, hogy mindig fogod a kezét,
hanem megtanítod, hogyan vigye tovább az életét.
Méhes József
(Zümi bá’)