Martinovicsban több volt mindig a hiúság,
mint tiszta hit vagy fellobbanó láng.
Nevét akarta hallani nagyon,
mint harangszót ködös hajnalon.
Papnak, tudósnak hívták és merésznek,
ki új világot ad majd a jövőnek.
Pedig sokszor minden csak cifra szó maradt,
mely omló vakolatként szétporladt.
A bécsi udvar is csak addig tűrte csendben,
amíg hasznot talált a besúgó nyelvben.
Aztán egy reggel ráborult az ég,
mint omló pincére a rothadó fedél.
Nem jakobinus hős volt igazán,
csak törtető árny a múlt falán.
A bécsi udvar sem szerette, ha a besúgó átveri,
ezért a törtető hazugot nyaktiló alá rendelik.
A vérpad árnya túl hosszúra nyúlt,
a Generális-kaszálón a vér ömölve folyt.
Ott állt a Vérmezőn gyáván, sápadt homlokával,
a tiló előtt ájultan omlott össze elárult társai haláltusáját látva.
De az új korok kovácsai új arcokat vertek rá,
és a múlt sötétjére ünnepi fény száll.
Utak, terek, márvány emlékmű őrzi a nevét,
amik nem mutatják törtető, áruló lelke rejtekét.
Ha félrevonjuk a függönyt,
nem látni ott nagy hőst.
Csak ki nagyravágyásként túl magasra tört,
s végül saját romlásába dőlt.
Ez a vers nem totális állítás,
csak más irányú mellé látás.
Méhes József
(Zümi bá’)