BIGÉZZÜNK

Két bot kellett hozzá, ennyi az egész,
a kisebbik bige, a nagyobbik ütő lett.
A bige arasznyinál rövidebb, apró,
két vége kúpos – ettől lett csodásan jó.

A hosszú botunk egy méter körül,
ha meglendítjük, a bige levegőbe röpül.
Laposra faragva vár az egyik vége,
ezzel ütjük a bigét fel az égbe.

De azt is megtanultuk, mielőtt ütöttünk,
hogy körül kell nézni, hová is repítünk.
Mert udvarban bizony veszélyes a játék,
egy ablak, egy szem nem lehet szándék.

Kutyás kertbe sem mászunk,
inkább másik helyet választunk.
Mert a bige odaszökhet,
de a kutya bizony nadrágot téphet.

Tanultuk a teret, a szöget, az irányt,
figyeljük a mozdulat minden apró hibáját.
Ami ma még nehéz, holnap könnyebb lehet,
ha türelmesen próbáljuk ugyanazt a menetet.

Persze volt olyan, hogy mellé ütöttünk,
vagy a bige csak leesett előttünk.
Ilyenkor nevettünk, aztán újra kezdtük,
mert tudtuk, legközelebb jobban tesszük.

Így lesz a bigézés olyan gyerekkaland,
ahol a rossz ütésből is tanulság fakad.
Erő, ész, ügyesség, türelem, fegyelem,
ezek kellenek, ha játszunk odakint veletek.

A golf is valami ilyesmiről mesél,
csak szebb pályán, szebb ütővel játszik a „krém”.
A bige pedig egyszerűbb, mezítlábas rokona,
seprűnyélből készülve száll a kis csoda.

Az életben is sokszor úgy lesz majd,
nem mindig az nyer, aki erősebben csap.
Van, hogy várni kell, figyelni és látni,
majd a megfelelő percben bátran reagálni.

S ha majd egyszer messzire üt a kezed,
és a kis bige célba repül neked.
Ne csak azt nézd, milyen messzire szállt,
gondolj arra is, mi minden segített hozzá.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

BAGOLY AZ ERDŐBEN

Az erdő mélyén halkul a táj,a bagoly is az alkonyra vár.A fák alatt a csend megül,s az árnyék is szépen elterül.  Olyan természetes a helye,mintha mindig is ott lenne.A fa

MILLIÓK MONDJÁK

Fiatal voltam, pénzem sose volt,a holnap mégis szép reményt hazudott.Zsebemben apró, fejemben virág,s hittem, rám is vár még a nagyvilág.  A csóróság volt hű kenyerem,s a büszkeség tartotta még a

HOLNAP

A tegnap végleg messze szállt,magával vitte önmagát.Hiába őriznéd, ami volt,a múlt kapuja már bezáródott. Hány szó maradt még odabent,mit kimondani nem mertünk?Hány ölelésre nem jutott idő,hány búcsú lett kimondatlanul késő?

LELKÜNK RAJTA

Két apró cica az út kövén,reszketve ül a hideg közepén.Valaki sorsukról lemondott,s könyörtelenül az utcára dobott. A járda kövén nincs puha fekhely,a szél sem kérdi, fáznak-e reggel.A város mellettük közönnyel

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!