Két bot kellett hozzá, ennyi az egész,
a kisebbik bige, a nagyobbik ütő lett.
A bige arasznyinál rövidebb, apró,
két vége kúpos – ettől lett csodásan jó.
A hosszú botunk egy méter körül,
ha meglendítjük, a bige levegőbe röpül.
Laposra faragva vár az egyik vége,
ezzel ütjük a bigét fel az égbe.
De azt is megtanultuk, mielőtt ütöttünk,
hogy körül kell nézni, hová is repítünk.
Mert udvarban bizony veszélyes a játék,
egy ablak, egy szem nem lehet szándék.
Kutyás kertbe sem mászunk,
inkább másik helyet választunk.
Mert a bige odaszökhet,
de a kutya bizony nadrágot téphet.
Tanultuk a teret, a szöget, az irányt,
figyeljük a mozdulat minden apró hibáját.
Ami ma még nehéz, holnap könnyebb lehet,
ha türelmesen próbáljuk ugyanazt a menetet.
Persze volt olyan, hogy mellé ütöttünk,
vagy a bige csak leesett előttünk.
Ilyenkor nevettünk, aztán újra kezdtük,
mert tudtuk, legközelebb jobban tesszük.
Így lesz a bigézés olyan gyerekkaland,
ahol a rossz ütésből is tanulság fakad.
Erő, ész, ügyesség, türelem, fegyelem,
ezek kellenek, ha játszunk odakint veletek.
A golf is valami ilyesmiről mesél,
csak szebb pályán, szebb ütővel játszik a „krém”.
A bige pedig egyszerűbb, mezítlábas rokona,
seprűnyélből készülve száll a kis csoda.
Az életben is sokszor úgy lesz majd,
nem mindig az nyer, aki erősebben csap.
Van, hogy várni kell, figyelni és látni,
majd a megfelelő percben bátran reagálni.
S ha majd egyszer messzire üt a kezed,
és a kis bige célba repül neked.
Ne csak azt nézd, milyen messzire szállt,
gondolj arra is, mi minden segített hozzá.
Méhes József
(Zümi bá’)