Mikor a föld még puszta volt, sivár,
az Alföld néma, árva rónaság.
Csak szél sodorta múlt porát a tájon,
s csend borult a végtelen határon.
A török dúlt sokáig, utánuk a föld kihalt,
csak puszta, por, üres határ maradt.
De Harruckern hívta a népet messziről,
Felvidék völgyéből, hegyek pereméről.
S a Felvidékről indult útra nép,
reményt kovácsolt az új és tiszta kép.
Szívükben hit, kezükben szántó erő,
S ha lassan is, város nőtt, mint őserő.
Szegényes házak, füstös kémények,
napszítta tanyák, dolgos remények.
Kicsiny udvarokban gyermek kacaja,
és kenyérillat, a mindennapok dala.
A szántóföldön arany búza ring,
a kertben alma, szilva ága int.
Az állat ólban békén megpihen,
és minden házban új remény terem.
A templom tornya emelkedni kezd,
a szívben béke, kézben dolgos tett,
Zsoltár köszönti új hazája földjét,
s a föld is hálás, kenyeret, jövőt ígér.
De a város nőtt, s a pereme kinyílt,
egy új világ, ahol a munka hív.
Ez lett Jamina, a dolgos telep,
szegények közt is reményt ébresztett.
Ám a föld mélyében rejtett kincs is volt,
agyag, mely téglát, cserepet adhatott.
S felépült a gyár, a kemencék tüze,
Such és Bohn álma lett a jövő köve.
Évszázadok során küzdelem, s jövő,
a tótok munkája, mint örök erő.
Jamina dalában mind ott visszhangzik,
s a város szíve ma is velük dobban itt.
Így született a múltból a jelen,
szlovák telepes, magyar szerelem.
Így fonódott össze föld és ég,
a közös jövőt adó, kitartó nép.
Méhes József
(Zümi bá’)