A bánya egy kísértő hősi hely,
hol ember és föld együtt lehel.
A mély-homályból fény tör elő,
s a bányász-emlék hegycsúcsra nő.
Csákány zeng, omlik a szén,
a sötét vájat nappalt ígér.
Fáradt kéz húz, de nem pihen,
mert a csille ott dalol a síneken.
Trotil villan, omlik a szén,
fekete por száll a vájat ölén.
Bányász arcok, izzó szemek,
fényért küzdenek, míg lélegeznek.
Méhes József
(Zümi bá’)
Nem mérik arannyal, ezüsttel, nem vásárolhatod meg bűvölettel, mert az, ki adja önmagát, az adhat neked igaz csodát. A barátság csöndes vallomás, nem kér díszt, sem koronát, csak azt, hogy
A szél először csak. zúg, mintha titkot hozna messziről. Fák lombjai susognak, feszül a levegő, valami közeleg. Felhők gyülekeznek, mint hadba vonuló seregek sötét lobogók alatt. Az égbolt mélyről morajlik,
A csend ölében lánggal éghet kín, nem kiált, csak mélybe hull, nem hív. A szó, ha szólna, könnyet oldana, de némaságban él mindörök fájdalma. Mint kőbe zárt titok, úgy él
Elsőre hittem, hogy zseni vagyok, ész, az univerzum is csak általam lett kész. Aztán a valóság finoman megsúgta, ez most nem jött össze, te kis hülye puja.” Később már mondtam,