Bambulok, áll az idő bennem némán,
tekintetem megakad a nihil egy pontján.
Nem kérdez az ész, nem felel a szó,
csak lebeg a csend, mint elsimult tó.
Magam elé nézek, s nincs ott a világ,
eloldja magát minden gondolat-ág.
A fejem üres, mégis nehéz,
mint vízen ringó álmos tengerész.
Ez nem pihenés, nem édes nyugalom,
inkább kifáradt, tompa állapotom.
A cél elpárolgott, mint hajnali pára,
nem mutat irányt se jövőre, se mára.
A bizonytalanság beszél helyettem,
lebegő hangon, mi őszinte bennem.
Nem tudom még, mit akarok mondani,
csak azt, hogy muszáj megszólalni.
A bambulás így válik alkotóvá,
nem célból, nem tervből fakadóvá.
Az üresség enged, tág teret ad,
hol megpihenhetsz, ha nagyon kivagy.
Méhes József
(Zümi bá’)