Az ember régóta kérdi, mi a mindenség titka,
miért születik a világ, s mivé lesz holnapra?
Tudás hiányában lelkéből szövi saját istenei arcát,
az égbe rajzolta összes félelme vigaszát.
Az istenek szép mesék, emberi árnyak,
de mulandók, miként kultúrák, világok.
Az örökkévaló más – nem születik, nem hal,
csak van, mint fény, mely árnyékot sosem vall.
Az ember mit teremtett, mulandó kép csupán,
a vágy tükröződik templomok falain talán.
Az istenek bennünk születtek, s bennünk halnak,
ahogy a civilizációk jönnek és hanyatlanak.
Más az örökkévaló, mely sosem született,
mely nem ismer kezdetet, s nem ismer végeket.
Anyag, energia és a tér határtalansága,
a mindenség anyagát fonja minden szála.
Az idő nem lánc itt, nem múló percek sora,
időtlen paradoxon – se vége, se hossza.
Az ember órákban méri röpke életét,
de a kozmosz áramlása az örökkévalóságé.
Az ember születik, majd visszatér oda,
ahol anyag és energia örök áramlata.
Mi részei vagyunk e nagy, határtalan rendnek,
sorsunk ugyanaz, mint a csillagé s köveknek.
Istenek elenyésznek, miként mesék fénye,
de az örökkévaló marad, önmaga ténye.
Nem kívül van, nem távol, mindenhol él,
Önmaga forrásából ered ő is, mint cél.
Méhes József
(Zümi bá’)