(Régi aratások emlékére.)
Hajnal bontja szét az éj köpenyét,
harmat fénylik a fűszál hegyén.
A föld lélegzik, frissen, halkan,
búza tenger ring aranyban.
A kaszások vállán súly a világ,
markukban élesre köszörült akarás.
Lépnek előre, suhan az erő vasa,
ritmust ver minden lendülő kasza.
Mögöttük asszony és gyermek hajol,
markot szednek gabonaszálakból sorban.
Kötelet fonnak szalmaszálból,
kéve születik minden hajlongásból.
A kévék sorban, mint gyermekek állnak,
keresztbe rakva őrzik az álmukat.
Szél játszik velük, mintha tudná,
hogy kenyeret rejt minden aranyló búza.
És mikor estére elpihen a táj,
a búza keresztjein fény szalad át.
Az alkony tűzben állít emléket
az embernek, ki verejtékkel éltet.
Mert búza nélkül nincs se nap, se kenyér,
nincs otthon, asztal, nincs jövő, nincs remény.
A mag marad, hogy új élet fakadjon,
így őrzi az ember a létet minden aratáson.
Méhes József
(Zümi bá’)