Álmomban az enyém vagy – mert látlak,
életemben az álmom vagy – mert várlak.
E kettő együtt maga a lét,
s az ember őrzi örök kettősségét.
Ha kezed nem ér el, mégis érzem,
hogy létezésed bennem él mélyen.
Az álmok útján suttogva jársz,
s én újra látom, hogy rám találsz.
Az álom benned kezdődik el,
s benned ér véget, csendesen.
Ott minden valós, ott minden szép,
ott a szív tudja, miért él.
Ha este jön, s lehunyom szemem,
te ott vársz a csend mélyén velem.
Az álom ösvénye hozzád vezet,
hol újra érzem testedet.
Álmomban az enyém vagy még,
ott nem ér el a valóság vég.
Ott minden szép, ott nincs hiány,
ott újra vagy, s ez nem talány.
Minden csillag egy emlék rólad,
minden árnyék utánad sóhajt.
S én gyűjtöm őket szívembe csendben,
hogy újra lássalak majd bennem.
A halál sem fáj, ha te leszel,
ki a lelkemhez érkezel.
S ha csillag hull majd éjeken,
tudd, benned élek csendesen.
Ha egyszer véget ér az álom,
megmaradsz, mint örök lángom.
S ha életem is csenddé lesz,
te leszel az utolsó nesz.
Álmomban az enyém vagy még,
életemben az álmom vagy rég.
S ha egyszer én is álommá leszek,
te ébressz fel majd engemet.
Méhes József
(Zümi bá’)