A végső pusztulás

Nem kürtök zúgtak, sem égi szózat, semmi jel,
csak felvillant az ég, s a nappal éjbe dőlt el.
Fehér villám hasította át a földi tájat,
s a fény nyomában megjelent a végső kárhozat.

A városok fölött gombafelhők nőttek az égre,
s a föld remegett lent, mint sebzett vad szívverése.
A tornyok összedőltek, mint megtört akaratok,
s a romok közt kihunytak emberi csillagok.

Nem maradt búcsúszó, sem halk, utolsó mondat,
egy pillanat alatt elnémult évezredek hangja.
A gyermek hiába várta haza még apját,
s az anya könnye áztatta elveszett fiát.

A lángoló szelekben elszállt sok drága élet,
s a fájdalom fölé borult a gyászos végzet.
A veszteség olyan volt, oly mérhetetlen átok,
mint viharos tenger, mely áttör minden gáton.

Mikor a robbanások dühe végül elhalt,
a világ fölött különös némaság maradt.
A füst magasra szállt a szürke ég alatt,
s a Nap sugara többé nem talált utat.

A Nap arany tekintetét szürkeség fedte,
a földeket a dermedt árnyak népe lepte.
A nyárból fagyos ősz lett, a tavaszból tél,
s a termés helyén csupán a pusztulás beszél.

Az erdők koronája kihalt és megbarnult,
a lomb alatt az élet örökre elcsitult.
Nem szólt madárdal a hajnal érkezésekor,
csak a szél siratta a kihűlt tájat valahol.

Az éhség lassan jött, és nem ismert kegyelmet,
nem tisztelte a gazdagot, sem a szegény embert.
Nem számított a rang, a hatalom, a kincs,
ha kenyér nem maradt, minden gazdagság bilincs.

A határok eltűntek a térképek széléről,
az emberek csak túlélni próbáltak végül.
A zászlók színei is megfakultak sorra,
s büszke jelszavak hullottak a porba.

Ki mondhatná magát győztesnek ezután,
ha kihűlt világ hever az utolsó viadal után?
Mit ér a hatalom egy néma Föld felett,
ha minden, amit uralhatna, már elveszett?

A folyók vize mérgezett lett, komor,
a víztükör fölött a halál lehelete kóborolt.
A mezők terméketlen, néma síkká váltak,
s a hajdan zöld vidéken árnyak vándoroltak.

A túlélők kezében megsárgult képek remegtek,
melyek egy eltűnt világról őriztek emlékezetet.
Egy játék, egy könyv, egy megsárgult levél,
s mindaz, amit a szív a feledéssel szemben véd.

Nem hősként jártak a romok között tovább,
csak őrizték magukban a letűnt világ nyomát.
Minden tárgy egy történet utolsó lapja lett,
melyeket gyorsan eltakart az iszonyú gaztett.

És ott motoszkált bennük a kérdés szüntelen:
hogyan fordulhatott önmaga ellen az ember?
Miért lett a tudásból pusztító akarat,
s miért rombolt le mindent, amit létrehozhat?

Hiszen csillagok titkát kutatta valaha,
s a világ rejtélyeit bontotta darabokra.
Zenét szerzett, verseket írt, templomokat emelt,
s a szépségnek oly sok maradandó jelet teremtett.

Mégis ugyanaz a kéz, mely alkotni tudott,
a végzet kohójában rettenetet hagyott.
A bölcsesség lángjából hamu és korom lett,
s a jövő kapujára fekete pecsétet festett.

Nem csupán az halt meg, ki akkor odaveszett,
hanem minden álom is, mely még meg sem született.
A bölcsőben ringó holnap hangtalan maradt,
s az idő könyvéből sok lap kiszakadt.

Meg nem írt könyvek maradtak örökre némák,
s meg nem tett utak sem érkezett már hozzánk.
Gyógymódok, felfedezések, álmok százai,
elvesztek, mint ködben eltűnő hajnal sugarai.

Ki nem mondott érzelmek maradtak a szívekben,
elakadt vallomások a csendes emlékezetben.
Sok kéz többé nem találhatott másik kezet,
sok tekintet nem láthatott viszont szeretetet.

Mégis egy napon, ha újra szikrázna a fény,
s aranyhidat rajzolna a kihűlt föld peremén.
Sajnos nem maradna szem, mely csodálná sugarát,
sem kéz, mely versbe foglalná e hajnalnak csodáját.

Csak a csend maradt, sötétebb minden éjszakánál,
ott bolyongva a romok közt s az emlékek falán.
S ez a csend kérdezve azt suttogja tovább:
alig hihető, milyen törékeny is volt az emberi világ?!

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Seprűk

Az új seprű suhanva csillog, mint a fény, a por fél tőle, reszket mindenhol szegény. De bölcs a régi, nem rohan, csak nevet, tudja, a sarokok rejtik a szemét-tereket. A

Gondold meg

A tett vagy mulasztás az élet tengerén, árnyat vagy fényt szór a világ peremén. Amit teszünk, vagy csendben hallgatunk, mindig visszhangzik és örökké hordozzuk. A szándék is út, mely lélekből

Az örökkévaló

Az ember régóta kérdi, mi a mindenség titka, miért születik a világ, s mivé lesz holnapra? Tudás hiányában lelkéből szövi saját istenei arcát, az égbe rajzolta összes félelme vigaszát. Az

Csakis így

Alkoss. Ha nem jó, változtass. A jót mástól is fogadd el. Ha bármi tarthatatlan, engedd el. Méhes József (Zümi bá’)

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!