Nem kürtök zúgtak, sem égi szózat, semmi jel,
csak felvillant az ég, s a nappal éjbe dőlt el.
Fehér villám hasította át a földi tájat,
s a fény nyomában megjelent a végső kárhozat.
A városok fölött gombafelhők nőttek az égre,
s a föld remegett lent, mint sebzett vad szívverése.
A tornyok összedőltek, mint megtört akaratok,
s a romok közt kihunytak emberi csillagok.
Nem maradt búcsúszó, sem halk, utolsó mondat,
egy pillanat alatt elnémult évezredek hangja.
A gyermek hiába várta haza még apját,
s az anya könnye áztatta elveszett fiát.
A lángoló szelekben elszállt sok drága élet,
s a fájdalom fölé borult a gyászos végzet.
A veszteség olyan volt, oly mérhetetlen átok,
mint viharos tenger, mely áttör minden gáton.
Mikor a robbanások dühe végül elhalt,
a világ fölött különös némaság maradt.
A füst magasra szállt a szürke ég alatt,
s a Nap sugara többé nem talált utat.
A Nap arany tekintetét szürkeség fedte,
a földeket a dermedt árnyak népe lepte.
A nyárból fagyos ősz lett, a tavaszból tél,
s a termés helyén csupán a pusztulás beszél.
Az erdők koronája kihalt és megbarnult,
a lomb alatt az élet örökre elcsitult.
Nem szólt madárdal a hajnal érkezésekor,
csak a szél siratta a kihűlt tájat valahol.
Az éhség lassan jött, és nem ismert kegyelmet,
nem tisztelte a gazdagot, sem a szegény embert.
Nem számított a rang, a hatalom, a kincs,
ha kenyér nem maradt, minden gazdagság bilincs.
A határok eltűntek a térképek széléről,
az emberek csak túlélni próbáltak végül.
A zászlók színei is megfakultak sorra,
s büszke jelszavak hullottak a porba.
Ki mondhatná magát győztesnek ezután,
ha kihűlt világ hever az utolsó viadal után?
Mit ér a hatalom egy néma Föld felett,
ha minden, amit uralhatna, már elveszett?
A folyók vize mérgezett lett, komor,
a víztükör fölött a halál lehelete kóborolt.
A mezők terméketlen, néma síkká váltak,
s a hajdan zöld vidéken árnyak vándoroltak.
A túlélők kezében megsárgult képek remegtek,
melyek egy eltűnt világról őriztek emlékezetet.
Egy játék, egy könyv, egy megsárgult levél,
s mindaz, amit a szív a feledéssel szemben véd.
Nem hősként jártak a romok között tovább,
csak őrizték magukban a letűnt világ nyomát.
Minden tárgy egy történet utolsó lapja lett,
melyeket gyorsan eltakart az iszonyú gaztett.
És ott motoszkált bennük a kérdés szüntelen:
hogyan fordulhatott önmaga ellen az ember?
Miért lett a tudásból pusztító akarat,
s miért rombolt le mindent, amit létrehozhat?
Hiszen csillagok titkát kutatta valaha,
s a világ rejtélyeit bontotta darabokra.
Zenét szerzett, verseket írt, templomokat emelt,
s a szépségnek oly sok maradandó jelet teremtett.
Mégis ugyanaz a kéz, mely alkotni tudott,
a végzet kohójában rettenetet hagyott.
A bölcsesség lángjából hamu és korom lett,
s a jövő kapujára fekete pecsétet festett.
Nem csupán az halt meg, ki akkor odaveszett,
hanem minden álom is, mely még meg sem született.
A bölcsőben ringó holnap hangtalan maradt,
s az idő könyvéből sok lap kiszakadt.
Meg nem írt könyvek maradtak örökre némák,
s meg nem tett utak sem érkezett már hozzánk.
Gyógymódok, felfedezések, álmok százai,
elvesztek, mint ködben eltűnő hajnal sugarai.
Ki nem mondott érzelmek maradtak a szívekben,
elakadt vallomások a csendes emlékezetben.
Sok kéz többé nem találhatott másik kezet,
sok tekintet nem láthatott viszont szeretetet.
Mégis egy napon, ha újra szikrázna a fény,
s aranyhidat rajzolna a kihűlt föld peremén.
Sajnos nem maradna szem, mely csodálná sugarát,
sem kéz, mely versbe foglalná e hajnalnak csodáját.
Csak a csend maradt, sötétebb minden éjszakánál,
ott bolyongva a romok közt s az emlékek falán.
S ez a csend kérdezve azt suttogja tovább:
alig hihető, milyen törékeny is volt az emberi világ?!
Méhes József
(Zümi bá’)