Vadkörte kerül ki a zord határra,
hol szél tanít megmaradni állva.
Nem ígér bőséget, sem könnyű sorsot,
csak annyit: élni kell itt és majd ott.
Vackor így nő fel a zord határ felett,
hol megmaradni már önmagában tett.
Szél vájja kérgét, fagy tanítja arra meg:
élni csak mélyre vert gyökerekkel lehet.
Ki ülteti, a földre bízza az időt,
nem kérdez semmit: vállalja a jövőt.
Nem önmagának hagy itt nyomokat,
generációjának szánja a mozdulatokat.
Több évszázadnyi hit áll az ültető alakban,
saját génjeinek súlya egyetlen akaratban.
A múlt keze benne, a jövő szeme rajta,
így lesz a fa a végtelen összetartás maga.
A Vackor nem tanít szóval összetartozást,
nem emel törvényt, sem útmutatást.
Csak áll, s ez az állás maga a jel,
hogy együttmaradáshoz ennyi kell.
Így áll a Vadkörte időkön keresztül,
összekötve múltat és jövendőt belül.
Gyökere hátra ér, lombja előre lát,
s az ültető céljában él tovább a megmaradás.
Méhes József
(Zümi bá’