A hajnal kék köpenyt terít a világra,
apró fehér jelek rajzolódnak ki.
A kíváncsi követek a tél birodalmából
úgy érkeznek a pelyhek, mint hangtalan seregek.
Súlytalan érintéssel csókolják arcomat,
hűvös cseppé olvadnak, a tél lehelete játszik velem.
Tisztán, frissen, és valahol mélyen
mégis ott lappang mindenütt a tűzhely melegsége.
Hallom, ahogy a hópárnák alatt lágyan roppan a talaj,
minden lépésnél apró titkot súgva a fülembe.
Távolról gyerekek kacagása fut át a csend testén,
s a szánkó nyoma piros szalagként fut a domb tetején.
A hó íze a nyelvemen egyszerre édes és hideg,
mintha a csillagokból szitálták volna le.
Mint egy kézzel formált álom,
amely egyetlen érintéstől foszlik szerte.
A holdfény ezüsttel vonja be a tájat,
a hó ragyog, millió apró titokként kacag.
A tél mesél, és én minden pelyhét
a bőrömön, szememen, viselem magam.
Méhes József
(Zümi bá’)