A tél meséje

A hajnal kék köpenyt terít a világra,
apró fehér jelek rajzolódnak ki.
A kíváncsi követek a tél birodalmából
úgy érkeznek a pelyhek, mint hangtalan seregek.

Súlytalan érintéssel csókolják arcomat,
hűvös cseppé olvadnak, a tél lehelete játszik velem.
Tisztán, frissen, és valahol mélyen
mégis ott lappang mindenütt a tűzhely melegsége.

Hallom, ahogy a hópárnák alatt lágyan roppan a talaj,
minden lépésnél apró titkot súgva a fülembe.
Távolról gyerekek kacagása fut át a csend testén,
s a szánkó nyoma piros szalagként fut a domb tetején.

A hó íze a nyelvemen egyszerre édes és hideg,
mintha a csillagokból szitálták volna le.
Mint egy kézzel formált álom,
amely egyetlen érintéstől foszlik szerte.

A holdfény ezüsttel vonja be a tájat,
a hó ragyog, millió apró titokként kacag.
A tél mesél, és én minden pelyhét
a bőrömön, szememen, viselem magam.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Az árok

Megállok melletted, árok, csendben szólítalak,mint régi ismerőst, akit kikerül sok alak.Most nem hallgatsz, beszélsz velem, sokat láttál már,kerekek zaját, földszagot, esőt, nyarat, vért és határt. Amikor az eső hirtelen zúdul

Porördög

Porördög lép a kúpba rakott kukoricaföldre,csend hasad szét egy vakmerő körre.Ősz rozsdája lobban a határon,barnára égett idő áll meg a tájon. Szárnyát bontja a por keringve, vadon,csavarodik a tér keringve,

Bambulok

Bambulok, áll az idő bennem némán,tekintetem megakad a nihil egy pontján.Nem kérdez az ész, nem felel a szó,csak lebeg a csend, mint elsimult tó. Magam elé nézek, s nincs ott

Séta az erdőben

A fény eltűnik hirtelen, árnyék marad,s a sötétben élesebbé válik minden alak.Hallani vélem, ahogy a föld beszél,mély, lassú hangján régen volt időt mesél. Az árnyék szilánkos csíkban vágja át az

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!