Bükkben a Mohos-töbör szélén állok,
köd fátylán át a lankás mélybe látok.
Harmat csillan a fűszál hegyén,
sűrű pára ring a föld mély gödrén.
Mészkő rejtőzött itt a mélyben,
vízcsepp járt rajta csöndességben.
Eső oldotta lassan, puhán,
nyomot hagytak évmilliók során.
A víz a kőbe utat vájt,
repedéseken át világot formált.
Míg a kőzet lassan engedett,
a felszín lassan a mélybe süllyedt.
A Mohos-töbör így lett a táj része,
kő és víz évezredes meséje.
Nem hirtelen történt, nem volt csoda,
a természet türelme formálta oda.
Tálként hajlik lent a mélység,
ölén összegyűl a hűvösség.
Lejtő alján alszik a fagy,
lent a reggel is sokáig hallgat.
Moha simul a föld sebére,
zöld takarót von fölébe.
Mindent gyógyít, ami fáj,
tőle lélegzik újra a táj.
Múlandóság ül a tájon,
mint a köd a félhomályon.
Mégsem fél itt: ami él,
a nagy egész részeként remél.
Lehunyom a szemem lassan,
lélegzetem ring hangtalan.
Nincs már tegnap, nincs jövő,
csak a perc, mi megrendítő.
A töbörben hallgat a bölcsesség,
kérdezlek én, földi mélység.
Néma öled mélyére nézek,
érzem, önmagamba visszatérek.
Méhes József
(Zümi bá’)