A pusztán áll a híres híd,
kilenc lyuk őrzi titkait.
Nem szekérnek, nem is lónak,
gyönyör jut ott a vándorlónak.
Az első lyuk kacér, csilingel,
nevet, csókol, játszik szívvel.
Csipkelődve húz magához,
és könnyen old minden gátat.
A második feszes, szigorú,
ott minden perc számítható.
Kéz vezet, test parancsol,
ott minden vágy sorrendbe való.
A harmadik zengő muzsika,
ütemre ring, forró csuda.
Mint hegedű vonójának árja,
lágyan húz, majd tűzbe zárja.
A negyedik suttog, simogat,
lassú lángja lassan fakad.
Olyan lágy, hogy szinte álom,
de végül izzik minden vágyon.
Az ötödik harsány tivornyája,
bor, kacaj és csókok árja.
Ott minden vágy tobzódva száll,
s a test a testtel viharban összeáll.
A hatodik lángol, perzsel, tép,
vad örvényben ragad, nem kímél.
Nem kér, csak adja, ami nyers,
és minden cseppje tüzes vers.
A hetedik sötét, titkok mélye,
bilincs csattan, vágy vezérel.
Ott nincs kegyelem, nincs szabály,
csak parancs, szolga, durva játék vár.
A nyolcadik lihegve hív,
„Még egyszer!” szól, s csókba hív.
Ott már nem számít semmi más,
csak hogy még egyszer élve láss.
S a kilencedik – a végső menny,
hol minden test szent lángra lel.
Ott összeér sóhaj, izzadság, vér,
és aki kijön, az másként él.
Kilenc lyuk, híd a pusztán,
de titka nem derül ki szavak után.
Ki végigment, az tudja, jól van,
mit rejteget ott a kilenc sorban.
Ki átmegy rajta, nem beszél,
csak mosolyog a szélbe, mély.
Híd vagy Lámpás? mindegy, mi volt,
kilenc lyuk őrzi vágyaink titkát ott.
Méhes József
(Zümi bá’)