A kilenc lyukú híd

A pusztán áll a híres híd,
kilenc lyuk őrzi titkait.
Nem szekérnek, nem is lónak,
gyönyör jut ott a vándorlónak.

Az első lyuk kacér, csilingel,
nevet, csókol, játszik szívvel.
Csipkelődve húz magához,
és könnyen old minden gátat.

A második feszes, szigorú,
ott minden perc számítható.
Kéz vezet, test parancsol,
ott minden vágy sorrendbe való.

A harmadik zengő muzsika,
ütemre ring, forró csuda.
Mint hegedű vonójának árja,
lágyan húz, majd tűzbe zárja.

A negyedik suttog, simogat,
lassú lángja lassan fakad.
Olyan lágy, hogy szinte álom,
de végül izzik minden vágyon.

Az ötödik harsány tivornyája,
bor, kacaj és csókok árja.
Ott minden vágy tobzódva száll,
s a test a testtel viharban összeáll.

A hatodik lángol, perzsel, tép,
vad örvényben ragad, nem kímél.
Nem kér, csak adja, ami nyers,
és minden cseppje tüzes vers.

A hetedik sötét, titkok mélye,
bilincs csattan, vágy vezérel.
Ott nincs kegyelem, nincs szabály,
csak parancs, szolga, durva játék vár.

A nyolcadik lihegve hív,
„Még egyszer!” szól, s csókba hív.
Ott már nem számít semmi más,
csak hogy még egyszer élve láss.

S a kilencedik – a végső menny,
hol minden test szent lángra lel.
Ott összeér sóhaj, izzadság, vér,
és aki kijön, az másként él.

Kilenc lyuk, híd a pusztán,
de titka nem derül ki szavak után.
Ki végigment, az tudja, jól van,
mit rejteget ott a kilenc sorban.

Ki átmegy rajta, nem beszél,
csak mosolyog a szélbe, mély.
Híd vagy Lámpás? mindegy, mi volt,
kilenc lyuk őrzi vágyaink titkát ott.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

„Baszódj meg”

Néha a szó, mit nyersen mond a száj, nem harag, csak túlcsordult rím talán. S ha elcsattan, mint szikra, s végig ég, ott bujkál benne egy gyengéd remény. Egy szó,

Méghogy „Disznó”, méghogy „Áldozat”

A férfi, ha vét, csak „született disznó” marad, mocskos ösztön hajtja, nem látja szabad. A vágy benne tombol, mint részeg vihar, s a bélyeg, mit kap, örökre kitart. A nő,

A mondás ellenére mégis

Férj, feleség, szerető, – mind egy-egy tükördarab, mely visszaveri arcodat, s közben szétvág, ha marad. Mert néha épp az fáj leginkább, hogy ott van még, kihez megszokás köt, nem vágy,

Nyelvében él a nemzet …

Nyelvében él a nemzet, de nyelvében ott a vágy, gyermekkel nem áld meg, de ad mámoros csodát. És aki játszva érzi, hogy mit tud tenni még, annak minden csókjában újra

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!