A hó szépsége nem öncélú varázs,
funkció és költészet egybeforrt társ.
Haszon és harmónia kéz a kézben,
ritka ajándék ez az emberi létben.
Alatta pihen a mag és a leendő kalász,
nem éri gyökerét a zord fagyás.
Fehér csend őrzi a rejtett magot,
melyben a jövő életet álmodott.
Ha olvad, nem vész el, csak átalakul,
vízzé lesz, mely a földbe mélyen vonul.
A tavasz zöldet ebből fakaszt,
s reményt teremt minden rög alatt.
Gyermekkacaj csillan a dombokon,
szánkó suhan le a fehér utakon.
De a játék mögött ott lapul
a rend, mellyel életet oltalmazunk.
A város szemében csak akadály,
csúszós az út, késik a járat már.
Pedig a panasz fátylán túl
életmentő hó bújik meg, mint zengő húr.
Ma inkább kép lett, gyors pillanat,
mit képernyőn őriz a gyakorlat.
A látvány marad, a lényeg fojtogat,
a hóból dísz lett, nem építő gondolat.
Pedig a hó nem múltba fagyott jel,
hanem intés, mely ma is felel.
Ha végleg eltűnik a tájról,
hiánya beszél majd a kibaszott világról.
Méhes József
(Zümi bá’)