A harc maga

Az ég alatt vad árny borult a tájra,
a szél süvöltött, s tenger habja lángra.
S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek,
két nagy Erő feszült az öröklétnek.

A Sötét, az árnyak koronája,
fején a pusztulás fekete lánca.
Kezében kard, mely feketén lobog,
vérében láng, mely mindent felragyog.

A Világosság szembe jő,
vállán a hajnal, szívében erő.
Pajzsa sugárból, csillagok tüzéből,
kardja forrásból, békítő zenéből.

Összecsapnak, s reng a végtelen,
villám cikázik, szél zúg féktelen.
Kard kardra sújt, s a világ szétrezeg,
a föld, az ég mindent figyel, remeg.

Hol fény győz végül, új virág fakad,
szelíd sugár szelídít íjakat.
De van, hogy árny borítja föld szívét,
s vaslánc bilincseli az emberi reményt.

Nem mindig tiszta a harc diadala,
a jó se győzhet minden pillanatba.
Hol ember él, ott árny és fény vegyül,
s a döntés súlya vállunkra kerül.

Mert a harc maga, nem puszta mese,
nem ígért vég, nem biztos győzelem.
Csak kívánni lehet, hogy béke marad,
s ne temessen mindent az örök éjszaka.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Kezdet és vég

A mély-sötétből csöndben indulunk, a születéssel mind titkokat hozunk. Kilenc hónap az anyaméh ölén, már bennünk él a mindenség-törvény. A gyermek szeme tiszta harmatán, megcsillan egy világ-áldás, áradás. Nem tudja

A tél meséje

A hajnal kék köpenyt terít a világra, apró fehér jelek rajzolódnak ki. A kíváncsi követek a tél birodalmából úgy érkeznek a pelyhek, mint hangtalan seregek. Súlytalan érintéssel csókolják arcomat, hűvös

Bányában

A bánya egy kísértő hősi hely, hol ember és föld együtt lehel. A mély-homályból fény tör elő, s a bányász-emlék hegycsúcsra nő. Csákány zeng, omlik a szén, a sötét vájat

Karácsony

A konyhából fahéj illata száll, minden porcikán béke jár. A csend is beszél, suttog, mesél, a szív hallgatja, s a csoda újra él. A csomag nem számít, ha ki is

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!