Az ég alatt vad árny borult a tájra,
a szél süvöltött, s tenger habja lángra.
S a sziklák ormán, ott, hol vége az égnek,
két nagy Erő feszült az öröklétnek.
A Sötét, az árnyak koronája,
fején a pusztulás fekete lánca.
Kezében kard, mely feketén lobog,
vérében láng, mely mindent felragyog.
A Világosság szembe jő,
vállán a hajnal, szívében erő.
Pajzsa sugárból, csillagok tüzéből,
kardja forrásból, békítő zenéből.
Összecsapnak, s reng a végtelen,
villám cikázik, szél zúg féktelen.
Kard kardra sújt, s a világ szétrezeg,
a föld, az ég mindent figyel, remeg.
Hol fény győz végül, új virág fakad,
szelíd sugár szelídít íjakat.
De van, hogy árny borítja föld szívét,
s vaslánc bilincseli az emberi reményt.
Nem mindig tiszta a harc diadala,
a jó se győzhet minden pillanatba.
Hol ember él, ott árny és fény vegyül,
s a döntés súlya vállunkra kerül.
Mert a harc maga, nem puszta mese,
nem ígért vég, nem biztos győzelem.
Csak kívánni lehet, hogy béke marad,
s ne temessen mindent az örök éjszaka.
Méhes József
(Zümi bá’)