A halhatatlan szépség

A szépség az emberben törékeny vendég,
a művészetben már halhatatlan emlék.
S míg a test lassan porrá lesz, semmivé,
a szépség a művekben örökre él.

Ott van a vászon, az ének, a szó,
hol minden, mi szép, örökkévaló.
Az ecset megőrzi a mosoly sugarát,
s a dallamot tovább ringatja a világ.

A költő, az író, ha szívét papírra leírja,
a mulandó szépséget örökre megírja.
A festő szemében nem hervad a szín,
művében a lélek örökké ott virít.

Az idő megérinti arcunk vonalát,
ráncokat rajzol, s elnyeli a bájt.
De szoborba vésett mozdulatok
úgy állnak, mint régen is ott ragyog.

A dalban a hang soha nem öreg,
a versben a szó mindig újra dereng.
A képben a pillanat tisztán marad,
s míg élnek a szemek, lesz, ki akar.

Így válik a szépség eszmévé, örökké,
nem a testben, de lélekben, műben él.
Az ember elmúlik, de amit alkotott,
átlépi az időt, s túléli a holnapot.

Így lesz az ember több, mint puszta test,
így emeli újra, kit egykor eltemetett.
A szépség nem múlik, művében fennmarad,
az emlékezet maradandón életben tartja majd.

Méhes József
(Zümi bá’)

Szerintem:
A vers, a testi szépség mulandóságát és a művészet örökkévalóságát állítja szembe. Az ember a műalkotásai által képes „túlélni” saját halálát.