A bor a föld és ember kézfogása,
napfény csorog benne halk ragyogásba.
Szőlősorok, pincék és tenyerek titka;
mit évszázadok végtelen küzdelme lakja.
Nap csókolta fürtök érnek hegytetőn,
mézízű harmat csillan levelükön.
Must fakad sűrű arany színekben,
nyár zsong tovább az ősz ígéretében.
Szüretkor dal fakad a hegy alatt,
az ember érzi: magára nem maradt.
Mustillat lengi be a tájat,
a munkából a természet áldása árad.
Száz nap tüze érlelte mézét,
száz éj suttogta csendes igéjét.
Bor ring most tisztán a pohár alján,
lélek hajol meg az este karján.
Lassítja bennünk az idő sodrát,
egy kortyban érezzük a világ-tágulást.
Egy kortyban érezzük a táguló teret,
s ünnep gyúl a hétköznap felett.
Ki nyár hevét keresi kortyain,
ki őszi csendet hordoz napjain.
Talán egy könnyű fehérben találja,
vagy mélyvörös árnyát hosszan csodálja.
Alkony csordul csöndes pince mély ölén,
szunnyadó hordók álmodnak rejtekén.
Bíbor csepp csillan kristálypohár alján,
illat leng lágyan esték bársonyán.
Ha mécses lobban a pince falán,
árny fut végig a dongák során.
Korty csillan bennük, mint tiszta szó,
lelkünkben béke ver, halkan dobogó.
Egy asztal mellett, esti félhomály,
két pohár cseng, s a csönd már tovaszáll.
A szó kilép a hallgatás falán,
s történetté nő egy óhaj nyomán.
Oldja a nyelv szoros csomóit,
szemekbe néz, s feloldja gondjait.
Mint kulcs, mely rég zárt ajtót tár fel,
s közelebb húz embert emberhez.
De minden fény mögött megbúj az árny,
ha kéz mértéktelenül emel pohárt.
Az áldás könnyen önmagába fordul,
s ami emelne, súlyként ránk borul.
S ha kiürül az utolsó pohár,
csend marad, de bennünk még kiált.
Bor énekel bennünk halkan tovább,
s béke simul ránk, mint puha kabát.
Méhes József
(Zümi bá’)