Az erdő mélyén halkul a táj,
a bagoly is az alkonyra vár.
A fák alatt a csend megül,
s az árnyék is szépen elterül.
Olyan természetes a helye,
mintha mindig is ott lenne.
A fa törzséhez simul alakja,
az erdő a testébe fogadja.
Nesztelen szárnyán az éjbe száll,
s a sűrű lomb közt utat talál.
Számára a nesz is üzenet,
mely elárul minden rejtekhelyet.
Két sötét szemmel néz felénk,
mint aki látja múltunk és jelenünk.
Sárga csőrén megcsillan az éj,
s arcán az erdő ősi békéje él.
Nem kér figyelmet, nem beszél,
csak ül az ágon, s messze néz.
A mozdulatlan pillanat
többet mesél, mint száz szavad.
Mi emberek csak sietünk,
s a csend mellett is elmegyünk.
Elmegyünk a fák alatt,
s nem látjuk-halljuk a baglyokat.
Nem birtokunk az erdő mélye,
ne formáljuk saját képünkre.
Elég, ha csendben megállunk,
s vendégként járunk, míg itt vagyunk.
Méhes József
(Zümi bá’)