Irigység, káröröm, bosszú: három sötét folyó,
más mederből erednek, mégis egy irányba folyók.
Neki miért van? Úgy kell neki! Akkor dögöljön!
Az irigység előbb csak halk, rebbenő gondolat,
de mérgező indáját körénk fonja, s fojtogat.
A másik gazdagságából bennünk hiány terem,
s amit ő birtokol, az fáj nekünk keservesen.
A káröröm mosolya mögött gyakran fájdalom,
egy régi kisebbrendűség, elrejtett bánatunk.
Ha másnak rosszabb, mintha magasabbak lennék,
így saját értékünk fölé árnyékot nem vethetnék.
Jön egy pillanat, mikor a másik elesik,
s bennünk valami sötét érzés berzenkedik.
„Megérdemelte” – súgja bennünk egy hang,
s a másik veszteségén felderül a kárörvendő harag.
A bosszú azt mondja: „Most rajtad a sor!”,
„Érezd, amit átéltünk mi akkor!”
Azt hisszük, ettől majd minden helyreáll,
de bennünk a régi fájdalom továbbra is fáj.
Néha más öröme fáj nekünk, s azt érezzük:
jogunk van ahhoz, hogy a másikat irigyeljük.
Nézzük, ahogy él, s közben csak azt látjuk,
Hogy neki jutott az, amire vágyunk.
A másokban csak azt látjuk, amijük van,
azt a könnyűnek tűnő életet, amit élnek boldogan.
S miközben őket figyeljük, magunkat méregetjük,
és saját valódi értékeinket lassan elfelejtjük.
Mondjuk: én nem, csak mások lehetnek ilyenek!
Hiába is tagadjuk, Ilyen a jellemünk!
Méhes József
(Zümi bá’)