A szemedben egy történetet olvastam régen,
amit én írtam rád, de te nem is nézted.
Azt hittem, ott valami több is megmarad,
de én csak kapaszkodtam a saját gondolatba.
Volt benned valami halk, valami holdszelíd,
ami eltakarta bennem a valóság perceit.
És én az árnyékodból építettem szivárványos eget,
hol minden érintésed örökérvényű lehet.
A vágyam volt hangosabb minden szavadnál,
mert mindig többet akartam abból, amit adtál.
És amit kaptam, azt is én nagyítottam fel,
hogy elhiggyem: ez több, mint aminek lenni kell.
Most már látom, mennyit rajzoltam rád halkan,
míg te csak álltál ott egy egyszerű pillanatban.
Én töltöttem meg minden hiányos részed,
amit a saját magányom követelt éppen.
Mert könnyebb volt hinni, mint tisztán látni téged,
és összerakni belőled egy álomképet.
Ami szép volt, de nem volt sosem valóság,
csak a bennem élő, éhes hiányosság.
Mert nem te hiányzol már a szívem rejtekén,
csak egy elveszett érzés bennem ott a mélyén.
Az a szelíd hazugság, mely hozzád vezetett,
s amelyben egy rövid percig boldog lehettem.
Milyen különös: nem is téged gyászollak én,
hanem egy képzeletet a lelkem rejtekén.
Azt az embert, ki talán sosem létezett,
csak bennem kapott arcot és lélegzetet.
Most már nem kereslek a napok zajában sem,
csak néha jut eszembe, milyen volt ez nekem.
De az sajnos inkább én voltam akkor és ott,
nem az, aki valóságban lehetne velem most.
Méhes József
(Zümi bá’)