Sokáig hittem: jól látom a világot,
s minden kérdésre ismert választ találok.
Aztán egy este csendben mellém ült az élet,
s megmutatta, mennyi mindent nem értek.
A saját igazamhoz úgy bújtam közel én,
mint téli vándor fázva az utolsó tüzén.
Nem vettem észre, hogy a láng, mely átölel,
vakító fényével a látásom fedi el.
Azt hittem, az erő mindig előre visz majd,
hogy minden zárt ajtót betör egy erős kar.
De vannak kapuk, melyek csak csendre tárulnak,
s csak a türelmes, megfontolt kezek előtt nyílnak.
Ma már jobban kell tartanom a bizonyosságtól,
mint a kétely csendes, szürke alakjától.
A kérdések néha többet megadnak nekem,
mint a mindig véglegesnek hitt feleletek.
Mert nem minden szög, ami ellenáll nekünk,
és nem minden hallgatás fordul el tőlünk.
Van, hogy a másik csak arra vár csendesen,
hogy ne megjavítsák, hanem megértsék rendesen.
Lassan megtanultam letenni a vasat,
mely annyi évig vezette a mozdulatomat.
És amikor üres lett végre a tenyerem,
hely maradt benne valami emberibbnek.
De ha mégis újra kezembe kerül a vas,
mely oly sok évig uralta a mozdulatomat,
Remélem, lesz erőm megállni egy pillanatra,
mielőtt a világot ismét szögnek látnám egy feladatra.
Ezért Te is tartsd nyitva elméd minden ablakát,
engedd be a kételyt és a változás szavát.
Nem a kézben tartott szerszám a legnagyobb csapás,
hanem ha a fejünkben lakik örökké a kalapács.
Méhes József
(Zümi bá’)