Az ihlet nem kurva, hogy mindig visszatérjen,
nem vár örökké rád, hogy kielégítsen.
Ha nem ragadod meg a helyzet pillanatát,
másnak adja oda izzó önmagát.
A gondolat ordít, míg bent feszül véredben,
mint vadállat tombol bezárt ketrecében.
De ha nem adsz hangot a magad lázának,
elmúlik benned minden tiszta vágyad.
Minden elfojtott szó benned tovább rothad,
mint föld alá zárt test esőverte hant alatt.
Az üres lap mélyén dermedt árnyak állnak,
néma ravatalán az elfeledett vágynak.
Az idő lassan eljár minden ember fölött,
s végül magával visz arcot, vágyat, közönyt.
Csak az marad itt, mi alakot tud ölteni,
mit a lélek egyszer világra mer szülni.
Az alkotó, ha megáll, benne hal meg minden,
mint elhagyott templom téli ködös csendben.
Az üres lap alján árnyak gyülekeznek,
el nem mondott szavak némán odavesznek.
A csönd nem békés és lassan gyilkol,
mint penge, mely éjjel bordáid között táncol.
A ki nem mondott szó visszajár majd érted,
és álmatlan éjeken tépi szét a lényed.
Ne hagyd hát elveszni azt, mi benned ébred,
mert minden kimondott szó egy darab élet.
Írd le, amit érzel, míg dobban még benned,
míg a csend fölött is átragyog a lelked.
Ne hagyd hát kihunyni a benned élő lángot,
mert a néma sötét lassan mindent átfog.
Az alkotás nem fellobbanó álom,
hanem örök lenyomat a mulandóságon.
Méhes József
(Zümi bá’)