Az alkony lágy ölén dalol a fülemüle,
rezgő hangja selymet fon az éji csöndbe.
Suhog a lomb, mint titkot súgó lehelet,
s bennünk ébred valami, mi régóta remegett.
Mint csillag az égen, úgy ragyogsz bennem,
minden rezdüléseddel új történet lettem.
Szavak nélkül is mindent megértek,
mert most születtek a legmélyebb érzések.
A fülemüle éneke bennünk visszhangzik,
minden hangja új érzéseket indít.
Mint lágy hullám, mely partot ér,
s nyomot hagy bennünk, mi bennünk él.
Szemed tükrében csillagok égnek,
bennük elrejtve izzó történetek.
Közelebb hajolsz, s megszűnik a világ,
csak az marad, ami köztünk megy tovább.
Az éj nem takar, inkább megőriz,
minden pillanat egy közös történet itt.
Lüktetésünk nesze élvezve összefon,
mint vers, mi bennünk zeng nagyon.
A fülemüle már nem szól, mégis itt van,
minden hangja bennünk él hangtalan.
S míg az éj lassan hajnalba fordul át,
őrizzük ezt a bennünk született csodát.
Méhes József
(Zümi bá’)