Tavasz jön, és fellélegzik a város,
s fény csorog végig, mely mindenütt csábos.
Kabátok hullnak, mint múltak emlékei,
és új vágyak ébrednek: a testek rejtekei.
A nap simítja vállak ívét lágyan,
ágyék táncol csípők ritmusában bátran.
Szoknyák rövidülnek a titkok peremén,
s a forma sejtelme játszik a fény rejtekén.
A férfi szem ilyenkor elidőzik hosszan,
egy ív, egy rezdülés – és máris rabja mostan.
A dundi punci rajzolata a lenge anyag alatt
egy-egy ív, mely vad képzeletet fakaszt.
A fény alatt minden élőbb, élesebb,
a bőr aranya szinte már fényesebb.
Ahogy a félig-feszes popsin végigsiklik,
a gondolat is egyre mélyebbre szánt itt.
Az idő ilyenkor mintha lassabban haladna,
hogy minden rezdülés tovább maradhasson rajta.
A tavasz és nyár közös, hosszú álom,
hol a test, lélek és vágy egy hullámhosszon.
A nyár kiteljesíti, mit a tavasz kezdett,
minden rezdülés egy fokkal merészebb lett.
De mégis megmarad benne a finom játék,
hol a vágy sosem lesz teljesen végjáték.
És talán ezért fáj, mikor véget ér,
mikor a napfény már kevesebbet ígér.
Mert tudjuk: ez a könnyű, szabad érzés
csak vendég – egy évet kell várni érte még.
Méhes József
(Zümi bá’)