Ablakon át a fény puhán felém hajol,
aranyba oldva minden halkuló zaj dalol.
Szétfoszló csíkban érint, mint halk vallomás,
s bennem időz tovább, mint csöndes látomás.
A nappal éles éle lassan elkopik,
a fény szelíden új formát kap itt.
Szálkás sugárból szőtt, törékeny pillanat,
mely bennem újra él, s többé nem szakad.
Az üveg mögött a világ lassan kihuny,
de bennem még a fény egy percre visszagyúl.
Szelíd szikrája átjár minden réteget,
s csöndben formálja át rejtett lényemet.
A sugarak közt elcsitul minden nesz,
a világ mindenütt egyetlen ponttá lesz.
Hol nincs határ, csak lágyan múló jelen,
mely túlmutat a zajon, s önmagába terel.
S mikor végül a sötét mindent betakar,
a nap emléke bennem mégis fennmarad.
Mint ablakon át érkező lágy értelem,
mely újra megszületik minden este, benn.
Az üveg prizmáján végleg megtörik a végtelen,
mint gondolat, mely bennem csendesen pihen.
Nem kérdez már, nem hajt sem cél, sem akarat,
csak ringatózik bennem, mint halkuló tudat.
Méhes József
(Zümi bá’)