Kilépsz a sátorból, halkan hív a fény,
a pára gyöngye csillan a fűszálak hegyén.
Az éj még őrzi titkát a csend mély falán,
de már a Nap simít végig a hajnal hajnalán.
Lépsz a fűben, érzed a harmat hidegét,
átnedvesíti cipőd, s vele a mindenség idegét.
Nem bánod mégsem, mert élő ez a perc,
mint szó, melyet a nap súg, mikor újra kelsz.
Itt a madárcsicsergésben ősi hit él,
hogy minden élő egy ritmusban él,
Te is magadra lelsz talán,
itt a föld nedves, puha oldalán.
A bot még vár, a vízre figyel,
de benned már mozdul a vágy csendesen.
Nem csak zsákmányt ígér a reggel,
hanem többet, mit kéz soha nem ér el.
Az ártérben érzed: nincs idő,
csak a pillanat, mi benned élő.
Mint víz, mi ujjaid közt fut el,
de nyoma benned életre kel.
A köd felszáll, a titok elenyész,
és benned marad, mit a hajnal idéz.
Egy érzés hív vissza újra majd,
hogy felidézd, milyen a víz illata.
A Hármas-Körös partja benned él,
nem csak hely, hanem emlék, mely kér.
Ha felednéd, mi az igazi pillanat-jelen,
egy ködös hajnal majd visszahív csendesen.
Méhes József
(Zümi bá’)