Bambulok

Bambulok, áll az idő bennem némán,
tekintetem megakad a nihil egy pontján.
Nem kérdez az ész, nem felel a szó,
csak lebeg a csend, mint elsimult tó.

Magam elé nézek, s nincs ott a világ,
eloldja magát minden gondolat-ág.
A fejem üres, mégis nehéz,
mint vízen ringó álmos tengerész.

Ez nem pihenés, nem édes nyugalom,
inkább kifáradt, tompa állapotom.
A cél elpárolgott, mint hajnali pára,
nem mutat irányt se jövőre, se mára.

A bizonytalanság beszél helyettem,
lebegő hangon, mi őszinte bennem.
Nem tudom még, mit akarok mondani,
csak azt, hogy muszáj megszólalni.

A bambulás így válik alkotóvá,
nem célból, nem tervből fakadóvá.
Az üresség enged, tág teret ad,
hol megpihenhetsz, ha nagyon kivagy.

Méhes József
(Zümi bá’)

Megosztás:

Kategória további versei

Barátság

Nem mérik arannyal, ezüsttel, nem vásárolhatod meg bűvölettel, mert az, ki adja önmagát, az adhat neked igaz csodát. A barátság csöndes vallomás, nem kér díszt, sem koronát, csak azt, hogy

A vihar dobszava

A szél először csak. zúg, mintha titkot hozna messziről. Fák lombjai susognak, feszül a levegő, valami közeleg. Felhők gyülekeznek, mint hadba vonuló seregek sötét lobogók alatt. Az égbolt mélyről morajlik,

A legmélyebb csend

A csend ölében lánggal éghet kín, nem kiált, csak mélybe hull, nem hív. A szó, ha szólna, könnyet oldana, de némaságban él mindörök fájdalma. Mint kőbe zárt titok, úgy él

Okosnak lenni

Elsőre hittem, hogy zseni vagyok, ész, az univerzum is csak általam lett kész. Aztán a valóság finoman megsúgta, ez most nem jött össze, te kis hülye puja.” Később már mondtam,

🤞Ne felejts el feliratkozni!

Nem spammelek! Olvasd el a privacy policy-t

error: Content is protected !!