Tokaj

Tokajnál a táj ősi időkről mesél,
hol kő és víz egymásnak feszülve él.
A Kopaszhegy áll, mint örök akarat,
nem kér az időből, rendíthetetlen marad.

A Tisza messziről érkezik vadon,
szívében sodrás, zaj és nyugtalanság honol.
Utakat keres, partokat bontana szét,
vinne magával mindent, mi elébe lép.

De megadja magát a Tisza csendesen,
elfogadja: nem győzhet le minden hegyet.
Kanyarodik, hajlik, sorsát belátja,
erejét most már bölcsességre váltva.

És érkezik a Bodrog szelíden,
zöld tükröt hordoz, nyugalmat a szívben.
Hosszú út után Tokajnál megpihen,
mintha tudná: itt vár rá ő, ki őt elviszen.

Két folyó szava összeér végül,
a Bodrog a Tiszába simul, s elcsitul.
Vizeik eggyé válnak csendesen,
mint kézfogás, mely időn túl is jelen.

Kopaszhegy oldalán szőlő kapaszkodik fel,
Nap és kéz formálja mindig és türelem.
Minden fürtben ott minden év reménye,
és az ember hite, újra meg újra megélve.

Tokaj szüretkor nem csak egy hely,
hanem emlékezet, íz és jel.
Minden kortyban benne a türelem,
víz, kő, föld és tenniakaró emberi küzdelem.

A pincék mélyén hűvös az idő,
falakon nemespenész, száz évnyi erő.
Hordók hallgatják az emberi vágyat,
s lassan bort érlelnek a világnak.

Itt a kitartás nem hangos szó,
hanem ismételt mozdulat, biztosan fogó.
Szőlőkaró, kapa, pincekulcs,
apáról fiúra szálló tudás és életút.

S ha egyszer kérded, mi Tokaj titka,
nem csak bor, nem csak folyók ritmusa.
Hanem az, hogy együtt marad meg a világ:
hegy, víz, szőlő, a természet és emberi kitartás.

Méhes József
(Zümi bá’)